Először még a nyolcvanas években találkoztam a nevével: latinra fordította a Micimackót. Ez olyan nagy erudicióval végrehajtott értelmetlenségnek tűnt (mint általában kultúránk legnagyobb teljesítményei), hogy rögvest lelki rokonságot éreztem a szerzővel. Az egyetemen tettem egy kósza kísérletet arra, hogy a Micimackó-fordításból írjam a szakdolgozatomat (valamiért nem fogadták kitörő örömmel a latin szakon), majd egy lelkes lánycsapatnak oktattam Winnie-ille-Pu segítségével a nyelvet egy gimnáziumban (ezzel persze olyan nagy elődöket követtem, mint Robert Graves, aki rögvest gyermekei oktatására kezdte használni Lénárd fordítását). Aztán megismertem szépprózai műveit: Egy nap a láthatatlan házban, Völgy világ végén, Római történetek, A római konyha. Ez utóbbiból ténylegesen főztem is, ebből ismertem meg a All’Amatriciana vagy az Alla Poverella receptjét. Amikor Judit barátnőm valószínűtlenül hosszú időre Amerikába készült, a Völgy a világ végén egy példányát adtam neki útravalóul. Nem bírtam megállni, hogy valahányszor a kezembe került antikváriumban, meg ne vegyek egyet-egyet Lénárd műveiből, függetlenül attól megvolt-e a könyvtáramban. Emlékszem, egy antikvárius a Petőfi-csarnok bolhapiacán nagyrabecsülését fejezte ki a szerző iránt, és persze hamar kiderült, hogy Magyarországon van a Lénárd-hívőknek egy titkos kis köre, akiket összeköt, hogy Lénárdot a magyar széppróza és magyar nyelv egyik legnagyobb mestereként tartják számon. Amikor újabban ismételten kiadják műveit, továbbra sem bírom megállni, hogy ne vegyem meg egy-egy könyvét, ha nem magamnak, hát valaki másnak. Ha valaki csak bele akar szagolni a műveibe, könnyű dolga van, mert a legtöbb fent van digitális formában a neten. Néhány lelkes kutató rendületlenül dolgozik azon, hogy feltárja kissé rejtőzködő életének titkait, életben tartsa emlékét és megismertesse az újabb nemzedékekkel nevét és munkáit. Róla azért még írok egyszer (vagy kétszer).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése