Schotz János, Estée Lauder árnyékában

Csak egy név, mindig ugyanabban az összefüggésben, mindig a háttérben: John Schotz, magyar vegyész. Az 1800-as évek második felében patikája volt egy Scholtz Jánosnak Pesten - az összefüggés lehet véletlen. Schotz János 1900-ban érkezett az USA-ba, és bár Dr. Schotz-ként szerepel, doktori végzettsége bizonytalan. 1924-ben alapította New Way Laboratory nevű cégét (állíólag hátul, a pajtában, mások szerint a konyhában), ahol  többek között csirketetű elleni szert, rühösség-gyógyszert, izomfejlesztő krémet, szeplőtelenítőt és hasonlókat készített. John, vagy János testvére volt (a szintén magyar származású) Rose Schotz-nak, aki Max Mentzerhez ment feleségül. Egyik lányuk, Josephine Esther Mentzer, akit Estynek becéztek (mi magyarok, halljuk, miért), de magát leginkább franciásan Estée-nek szerette hívni, feleségül ment (kétszer is) Joseph Lauterhez, aki később Lauderré változtatta  nevét. Így lassan elérkeztünk a legendás névhez: a kis (némi anakronizmussal) Estéé Lauder Schotz János bácsikájától tanulta a krémek és főzetek készítését, eleinte árulta (és magára kente) a Schotz-féle bécsi krémet. Nem lehet tudni, Estée pontosan mit köszönhet John nagybácsinak, recepteket, inspirációt, egyes hírek szerint nem fizette ki rendesen, John Schotz egyszerű körülmények között halt meg a hatvanas években. A sztori abból a szempontból is érdekes, hogy mennyi mítoszelem felbukkan benne: John amolyan Keresztelő Szent János (minő véletlen), a cég a konyhából (vagy pajtából) indul, és John bácsika anyagi kiforgatását is inkább mítosz kellékként interpretálnám, tekintettel Lauderék kiterjedt jótékonykodására. Ja, és képet nem találtam róla, úgyhogy a hagyományok jegyében Estéee Laudert tettem be.

Simon Hantaï (és családja)

Először ezt a nevet találtam: Pierre Hantaï, csembalón játszik, a medici.tv-n látható. De miért írja így a nevét? Aztán gyorsan kiderül, hogy apja Hantai Simon festőművész, a túlzott elfranciásodás (vö. szarkozi) ellen védekezve tette fel a két pontot az i-re (meg egy kis extra trademarknak is jó lehetett). Nos, Simon 1922-ben született Bián, nyolcévesen diftéria miatt időlegesen megvakult (később azt mondta, hogy ez az élmény hozzásegítette saját festői stílusának megtalálásához). Budapesten végzett a Képzőművészeti Főiskolán (hm, lehet, hogy nem így hívták akkor), majd Rómába ment ösztöndíjjal. 1948-ban hazahívta a minisztérium, de ő attól tartott, hogy kötelező moszkvai művészeti átképzésre kellene mennie, inkább Párizsnak vette az irányt. Némi nélkülözés után 1953-ban már önálló kiállítása volt. A 60-as években fejlesztette ki önálló technikáját, a hajtogatást. Életmű-kiállítása a Pompidou Központban volt  1976-ban, 1982-ben ő képviselte Franciaországot a Velencei Biennálén. Ezután visszavonult a nyilvánosságtól: nem szerepelt a médiában, nem rendezett kiállítást, eltűnt. Azt mondta, hogy zavarja a nyilvánosság a művészi munkáját. Munkáit a világ legnagyobb múzeumai őrzik, aukciókon képei elképesztő összegekért cserélnek gazdát. 85 éves korában halt meg, magyar lapok is beszámoltak a hírről. Bár Magyarországra soha nem tért vissza, volt kollégák és ismerősök ébren tartják emlékét. Őt gyermeke van, a már említett Pierre, Marc és Jerôme is zenész, Daniel orvos, Anna régész.

Attila Joey Csiki, táncos

Az Attilákkal láttuk, hogy vigyázni kell, de most igazi magyarra bukkantam. Ahogy az egyik életrajz írja róla: Attilla “of Hungarian decent” azaz nem csupán magyar származású, de helyes fiú is. Kanadában született (Brantford, Ontario: ma megtanultam, hogy Kanadában is van Ontario, a 40 milliós játszmában jól jöhet), majd a Kanadai Nemzeti Balettben táncolt. Ösztöndíjat kapott New Yorkba, aztán Tokióba került, ahol sok főszerepet táncolt. 2001-től (más adat szerint 2004-től) a  Ballet Du Capitole (Toulouse, Franciaország) társulatában  dolgozott. Eztán visszatért az Egyesült Államokba, szabadúszott egy kicsit, majd 2008-tól Lar Lubovitch társultában táncol, és szép kritikákat kap. A Broadwayen a West Side Storyban debütált.

Ő maga magyarnak vallja magát: ami egy Kanadában felnövő, leginkább Amerikában dolgozó (amúgy világpolgár) táncostól, aki Magyarországon ismeretlen, szép dolog. A lenti videóban azt mondja: “magyar vagyok, Kanadában nőttem fel, jelenleg New Yorkban élek, és imádom Chicagót.”

Miriam Fried, Satu-Mareból

Szóval megint lemagyarozok egy romániai zsidót. Érzem, hogy egy kissé megalapozatlan vagyok és önkényes: Miriam Fried egy bizonyos romániai Satu-Mareban született 1946-ban. Csakhogy az a Satu-Mare: Szatmárnémeti. Az adatok szerint 1941-ben 90%-ban magyarok lakták, a román populáció 6% volt, a többiek főleg zsidók: őket elvitték Auschwitzba, Miriam minden valószínűség szerint túlélők gyermeke. Két éves korában a család emigrált (ahogy szinte az összes túlélő: ma 30 zsidó él a városban). Egy fényes karrier kezdődik Izraelben: Alice Fenyves (hoppá, megint egy magyar) tanítja 8 éves korától, majd Svájcban, és az Egyesült Államokban tanul, 1968-ban megnyeri Genovában a Paganini-versenyt, 1971-ben (első nőnként) első helyezett lesz az Erzsébet királynő versenyen, Brüsszelben. Lemezfelvételek, koncertek, férj, gyerek: például mostanában fiával, Jonathan Bissel lép fel, első hegedűse volt a Mendelssohn Vonósnégyesnek. Úgy tűnik, tanárként nagyon sikeres. Janos Starker szerint generációjának legjobbja, Isaac Stern intelligens előadásmódját és pedagógiai munkásságát dicsérte: “Mindig is korunk egyik legjobb hegedűjátékosának tartottam, és nagyon sikeresnek bizonyult a koncertjein, bárhová is ment. Ha a tanítványait hallgatom, mindig a legkiválóbb zenei intelligencia bizonyítékait látom.”

Ha a Diótörőt hallom, kiütést kapok

Van egy internetes balett-lexikon, ebben Nijinsky és Nureyev előtt (de csak az ABC miatt) szerepel Ivan Nagy, aki tényleg magyar. Debrecenben született 1943-ban, Pesten végezte a Balettintézetet, táncolt is az Operában, majd elcsábították Washingtonba. “A klasszikus balettok ideális danseur noble-ja, tiszta technikájú, jó játékkészségű művész” - írja róla a Magyar Színházművészeti Lexikon. Táncos karrierje után a chilei balettársulatot tette fel a világtérképre, majd hasonló eredményeket ért el a New Orleans-i balettal is, vezette az ausztrál, angol nemzeti baletttársulatokat is.  Szerepel egy 1966-os Nureyev filmben, a Hattyúk tavában, tíz évvel később egy könyv témája (A próbateremben: két művész portréja).
Megismerkedhetünk a színpadi szakiparosok sajátos (ám nem teljesen megalapozatlan) nézőpontjával az alábbi idézetből: “A Diótörő egy métely. A karácsony kommercializálása. Mert minden mucsaröcsögei kisváros előadja maga Diótörő-verzióját. Magyarországon, képzeld, minden vasárnap a Diótörő ment. Ősszel, télen, tavasszal, kora nyáron. Diótörőt kellett nézni. Ha meghallom a zenét, ami gyönyörű, tényleg gyönyörű, kiütést kapok.”

Azt írják, most Mallorcán Pilatest tanít. A magyar Táncművészeti Főiskola címzetes főiskolai tanára.

Ákos, Franciaországból

Akosh S., teljes nevén Szelevényi Ákos persze magyar. Ugyan a magyar Wikipédián nincs róla cikk (ezen persze könnyen segíthetünk), de a francián van, ami jól mutatja, hogy hol ért be a karrierje. Ákos szaxofonon játszik, leginkább dzsesszt.

Életrajza szerint 1966-ban született, a Bakáts térre járt általános iskolába. Ami ezután következik, azt személyes élményekből is ki tudom egészíteni: ezután az Apáczaiba járt gimnáziumba. Itt megalakította zenekarát, a Liberatort. Akkor én elsős voltam, egy zalai faluból kerültem fel egy elit gimnáziumba, tágra nyílt szemmel figyeltem, hogy mit csinálnak az igazi menő pestiek. Emlékszem, ahogy valamelyik osztálytársam elmagyarázta, hogy a Liberator az amerikai repülőgépek neve volt, akik a felszabadításban részt vettek, és persze ez valami nagyon ellenzéki dolog volt, mert ugye minket a szovjetek szabadítottak fel, nem is tudom, hogy léphetett fel a gimnázium dísztermében. De fellépett, én ott voltam, és láttam, hogy valami eszméletlenül menő fazon ez a Szelevényi Ákos (persze egyik osztálytársam rögtön átkeresztelte Kelevényire, ami szintén eszméletlenül menő dolognak tűnt.) Aztán mintha hamarosan kirúgták volna a suliból. Utána már a francia életrajzban olvasom, hogy 1985-ben, a március 15-én összeütközésbe került a rendőrséggel, és 1986-ban disszidált. (Igen, vagy 1985-ben vagy 1986-ban én is összeütközésbe kerültem rendőrséggel, március 15-én terrorizmussal próbálkoztam, körbeálltunk egy rendőrautót, Solt Ottilía kiszabadítását követelve, bár emlékeim lehet, hogy pontatlanok, az egyetemről való kirúgással fenyegettek, ezek szerint már 1986-ban történt? De jött az egyetem folyosóján Csejdy András, és azt mondta, nem rúgnak ki senkit, nem kell félni.) Szóval rögtön felkaptam a fejem, amikor pár évvel később jöttek a hírek koncertekről Magyarországon, és hát persze, a francia sikerek után nálunk is ismertés elismert zenész lett Ákos. Dolgozott a Noir Desirrel, egy bizonyos Josef Nadj-gyal (lehet, hogy róla is írnom kéne?) és több magyar formációval. Négy éve azt nyilatkozta, húsz év Franciaország után hazatért, mert már megteheti, hogy ott él, ahol akar, de nem tudom, mintha a magyar zenei életbe nem épült volna be. Vagy tévedek?

Egy Attila Koreából

Vannak az igazi magyar nevek, elég csak átmenni Erdélybe, hogy megtudjuk, melyek azok: Csaba, Tünde, Levente (hogy ne lehessen lefordítani őket a buletinben), de azt hiszem hozzávehetjük az Attilát is. Ehhez képest itt van Attila Jun: koreai basszista, Sarastro, Sparafucile, inkvizitor, most éppen Gurnemanz a Parsifalban. Persze, nem magyar, de nem kéne neki is “tiszteletbeli magyar“ címet adományozni? (Vagy legalább egy “tiszteletbeli hunt”?)

Flea magyar. Azaz nem magyar.

A Red Hot Chili Peppers basszusgitárosa, Flea magyar? Merthogy eredeti neve Michael Peter Balzary. Szóval mi az igaz a legendából? Néhány helyen kész tényként kezelik, holott azért lehetne gyanús, hogy nem nagyon van tele a budapesti telefonkönyv Balzáryakkal. Leginkább Ausztráliában találni ilyen nevű embereket, de ha más alakváltozatokat nézünk, akkor is Ausztrália mellett Olaszország és Svájc jön szóba (a Balzari pl. egy híres olasz étterem Melbourne-ben). Az Origo azt írja, hogy “(Flea) állítása szerint az ő egyik nagyapja is honfitársunk volt, bár ennél sokkal többet nem tudunk az állítólagos magyar eredetről”. Ennek ellenére a kritikai érzékéről híres lap felsorolja a magyar származású popzenészek között. Én találtam egy adatbázist (az Avoca and District Historical Society kezelésében), ahol szerepel egy bizonyos “Albert Vincent BALZARY miner born Hungary”, azaz “Albert Vincent Balzary Magyarországon született bányász” szerepel, de hát tudjuk, kik és hogyan kerültek Ausztráliába, szóval ennek valóságtartalma kérdéses lehet, nem beszélve a betűzésről. (Ráadásul az adatbázis a lamploughi aranyláz emlékeit gyűjti össze, azaz itt aranyásókról van szó.) Tehát most úgy vélem, hogy Flea magyar származása legalábbis kérdéses, biztosan szerény mértékű. Attól még lehet a világ egyik legjobb basszusgitárosa.

Takács Quartet

Trükkös kérdés lehet a 40 milliós játszmában: melyik város a székhelye a Takács Vonósnégyesnek? Válaszlehetőségek: a) Budapest b) Debrecen c) Kolozsvár d) Boulder, Colorado. Oké, ebben a blogban ez könnyű kérdés, de folytathatjuk a játékot: hogy hívják a kvartett vezetőjét? Edward Dusinberre, első hegedűs. (Nem tudom, hogy ő-e a vezető, de mintha az első hegedűs lenne mindig az, nyilván ez nem mindig igaz.) Na jó: játszik benne egyáltalán Takács? Nem. Ki az a Takács? Van-e magyar tagja, egyáltalán?
Szóval a vonósnégyest Takács-Nagy Gábor alapította, Budapesten, zeneakadémista zenésztársaival, 1975-ben, Schranz Károllyal, Ormai Gáborral és Fejér Andrással. Díjakat nyertek, majd 1983-ban a csapat disszidált. (Hm, egy szó, amit lassan elfelejtünk.) Az Egyesült
Államokban kaptak munkát, a Colorado állambeli Boulderben, a University of Coloradon. 1993-ban Takács-Nagy kilépett, ekkor jött Dusinberre, Ormai megbetegedett (és 1995-ben, 40 évesen meghalt) jött Roger Tapping, majd Geraldine Walther. Két magyar maradt, Schranz, második  hegedű, Fejér, cselló. Beethoven vonósnégyeseivel Grammyt nyertek, meg egy rakat más díjat, de amúgy is jelenleg a világ egyik legjobb vonósnégyeseként tartják számon őket, a Muzsikás együttessel előadott Bartók-programjuk nagy sikert aratott. Takács-Nagy pedig inkább Manchesterben vezényel. Ahogy elnézem, nálunk a vonósnégyes pár évente lép fel, nem túl gyakran. Legközelebb hozzánk (mind időben, mind térben) jövő januárban jönnek, Bécsben, a Musikvereinben lesz koncertjük.

Ken Laszlo, nem magyar

Péntek, akkor hétvége, jöhet a diszkó. Ken Laszlo neve sokaknak csenghet ismerősen, akik járatosak az italodisco szépségeiben, több tucat lemezt adott ki. Nem csupán Itáliában, de Németországban, a Szovjetunióban és a Távol-Keleten is - egyszóval mindenütt, ahol szeretik a jó zenét - népszerű előadóművész. Persze nem magyar, színolasz származású (vicces volt olvasni a kommenteket e youtube-videó alatt, hol többen kifejezték, hogy büszkék Ken Laszlo magyarságára. A sztori az, hogy kellett neki egy ütős, jólhangzó név, meg  beugrott neki a Casablanca, Viktor Laszlo, stb. szóval még kulturális referenciái is vannak. És késői moszkvai élő koncertfelvétele jól mutatja, elsősorban énekhangja és csak másodsorban színpadi-előadói készségei tették ismertté, a mozgáskultúrájáról nem is beszélve. Amúgy tényleg voltak komoly sikerei is, egész életét a zeneipar szolgálatában töltötte.

Kathleen Gati, egy kanadai orosz akcentussal

Nyilván vele sem mondtam újat, és persze mostanában többet fogunk olvasni róla, hiszen nyilván új filmjének PR-osai felkeltik az újságírók érdeklődését iránta. Jó munkásember (munkásasszony) Hollywoodban (pontosabban az amerikai filmiparban): rengeteg A-kategóriás filmben szerepelt, mint mellékszereplő, és sorozatokban (A mentalista, Született feleségek, NCIS) is rendszeresen feltűnik, a 24 rajongók emlékezhetnek rá mint Szuvarov elnök feleségére. Beszél angolul, oroszul, magyarul, franciául, spanyolul, tud orosz, lengyel, magyar, cseh, brit, német, ír, francia és déli akcentusokat imitálni. Meg zongorázik is. Meg balettozik. Színházban játszik. Saját produkciós cége reklámokat készít.

Magyarságáról: magyar (erdélyi?) szülők Kanadában született gyermeke, de életének egy szakaszát Magyarországon töltötte, itt számos magyar filmben játszott, pl. Nusikát a Sose halunk meg-ben. Magyarul erős akcentussal beszél - de beszél. A magyar Filmkritikusok Díját kapta a Goldberg variációk című filmben nyújtott alakításáért, 1993-ban. Viszont azt mondja magáról, hogy “kanadai születésű”, és következetesen kanadaiként határozza meg magát, kivéve Magyarországon, ahol Kati -másutt Kathleen, mert a katit úgyse tudják kiejteni. Veiszer Alindával készült interjúját érdemes meghallgatni: bepillantást nyerhet abba, mennyi munka van a siker mögött. Kedvenc idézetem: "Én mindig mindent bedobok." Szerintem apjáról, Gáti Lászlóról még írok.

Astrid Varnay, svéd szoprán és Brünhilda

A híres svéd szoprán. Viszont másfelől teljesen magyar. Mások szerint amerikai. Meg egy kicsit német. Apja, anyja magyar, mindketten operaénekesek, az apa: Alexander, tenor, rendező, az anya, koloratúrszoprán. Szóval a szülők fellépnek és összejönnek Svédországban, és Astrid már ott születik. Megfordulnak Dél-Amerikában, majd az apa korai halála után édesanyja az Egyesült Államokban marad. Astridot természetesen tanítja énekelni, majd tehetsége kibontakozása után avatottabb kezekbe adja: Hermann Weigert, a Metropolitan Opera segédkarmestere és korrepetitora oktatja,és feleségül veszi. Első sikere egy beugrás: 1941. december 6-án A walkürben Sieglindét énekli a betegeskedő Lotte Lehmann helyett, hatalmas sikerrel. Ezek után másfél évtizeden át rendszeresen fellép New Yorkban, de - amint felvételei is tanúsítják - az ötvenes évektől Bayreuthban is visszatérő vendég. Wagner és Strauss szerepi álltak hozzá. Karrierjének utolsó évtizedeit Münchenben töltötte. Megírta (némi segítséggel) önéletírását, 55 év öt felvonásban címmel. 2004-ben halt meg, 88 évesen, a magyar lapok megemlékeztek haláláról.

Andrew Horvat, japanista*

Számos druszám közül ismerkedjünk meg a japanista Horváth Andrással, aki 56-ban, tíz évesen menekült ki családjával Kanadába, majd a University of British Columbián japán irodalmat tanult. Valahol belebotlottam a nevébe, és némi nyomozás után kiderült, hogy - a sok lehetséges náció közül ezzel a névvel - ő magyar. Egy könyve jelent meg (Japanese Beyond Words: How to Walk and Talk Like a Native Speaker), amely a nyelvtanuláson kívül az interkulturális kommunikációról szól. Saját bevallása szerint három nyelven kompetens: angolul, magyarul és japánul, és még elboldogul koreaiul, oroszul és spanyolul. A bácsi Japán-szakértő, többek között Japánban tanít, idézzük Vörös T. Károly leírását róla: “De az igazi élmény Andrew Horvat volt tegnap este, ő egy magyar zsidó ember, akinek dél-koreai a felesége, harminc éve él Japánban, különböző segélyprogramokat irányított a Távol-Keleten, most a tokiói Keizai Egyetemen tanít. Fantasztikus dolgokat mesélt, és úgy röhögött, mint az én német barátom, ültünk egy kocsmában, melyet a németek építettek a 30-as években, tök olyan, mint Prágában a Svejk kocsma, és sok kicsi japán nyugdíjas issza a sört és eszi a bockwurstot.” Horvat 35 éves karrierjéből 28 évet töltött Japánban, újságíróként dolgozott számos japán és kanadai újságnak, valamint a Washington Postnak, a londoni Timesnak, az International Herald Tribune-nek, és a Spiegelnek. A fent említett segélyprogramokat jórészt az Asia Foundation keretein belül szervezte, ahol az alapítvány tokiói képviselője volt. Érdemes belelapozni a könyvébe, ha valakit érdekel Japán, értelmes, mélyenszántó és érdekes dolgokat olvashat róla.

*A szó létezéséért felelősséget nem vállalok.

A Micimackó latinul: Lénárd Sándor

Először még a nyolcvanas években találkoztam a nevével: latinra fordította a Micimackót. Ez olyan nagy erudicióval végrehajtott értelmetlenségnek tűnt (mint általában kultúránk legnagyobb teljesítményei), hogy rögvest lelki rokonságot éreztem a szerzővel. Az egyetemen tettem egy kósza kísérletet arra, hogy a Micimackó-fordításból írjam a szakdolgozatomat (valamiért nem fogadták kitörő örömmel a latin szakon), majd egy lelkes lánycsapatnak oktattam Winnie-ille-Pu segítségével  a nyelvet egy gimnáziumban (ezzel persze olyan nagy elődöket követtem, mint Robert Graves, aki rögvest gyermekei oktatására kezdte használni Lénárd fordítását). Aztán megismertem szépprózai műveit: Egy nap a láthatatlan házban, Völgy  világ végén, Római történetek, A római konyha. Ez utóbbiból ténylegesen főztem is, ebből ismertem meg a All’Amatriciana vagy az Alla Poverella receptjét. Amikor Judit barátnőm valószínűtlenül hosszú időre Amerikába készült, a Völgy a világ végén egy példányát adtam neki útravalóul. Nem bírtam megállni, hogy valahányszor a kezembe került antikváriumban, meg ne vegyek egyet-egyet Lénárd műveiből, függetlenül attól megvolt-e a könyvtáramban. Emlékszem, egy antikvárius a Petőfi-csarnok bolhapiacán nagyrabecsülését fejezte ki a szerző iránt, és persze hamar kiderült, hogy Magyarországon van a Lénárd-hívőknek egy titkos kis köre, akiket összeköt, hogy Lénárdot a magyar széppróza és magyar nyelv egyik  legnagyobb mestereként tartják számon. Amikor újabban ismételten kiadják műveit, továbbra sem bírom megállni, hogy ne vegyem meg egy-egy könyvét, ha nem magamnak, hát valaki másnak. Ha valaki csak bele akar szagolni a műveibe, könnyű dolga van, mert a legtöbb fent van digitális formában a neten. Néhány lelkes kutató rendületlenül dolgozik azon, hogy feltárja kissé rejtőzködő életének titkait, életben tartsa emlékét és megismertesse az újabb nemzedékekkel nevét és munkáit. Róla azért még írok egyszer (vagy kétszer).

Avram Hersko, Nobel-díj, 2004

Már megint nem figyeltem. Aaron Ciechanover, Irwin Rose és Avram Hersko megosztva kapta a kémiai Nobel-díjat 2004-ben az “ubikvitin-mediálta fehérjebomlás felfedezéséért”. Avram Hersko Herskó Ferencként született Karcagon 1937-ben. Gyerekkora hazánk szerető, ha néha fojtogató ölelésében telt: apját munkaszolgálatra vitték, majd orosz fogságba esett, őt magát gettóba zárták, majd deportálták, szerencsére nem Auschwitzba kerültek, hanem egy Bécs melletti táborba. A háború után apja hazatért a fogságból és 1950-ben a család kivándorolt Izraelbe. Ott Avram orvosi egyetemet végzett, és tudományos munkáját Izraelben és az Egyesült Államokban folytatta. A rendszerváltás óta gyakran hazalátogat Magyarországra, Karcagra, a rokonokhoz, akik bevallják, hogy nem teljesen értik, mit fedezett fel a Ferenc, de attól még nagyon tisztelik. Viszonya Magyarországhoz - érthetően - ellentmondásos: "nem szereti, de nem is utálja Magyarországot", egyik fia a budapesti orvosi egyetemre járt. És persze nyert egy rakat díjat és öröm olvasni az önéletrajz vázlatot, amit a Nobel-díj alkalmából írt: egy boldog ember. “Ha visszanézek az életemre, elámulok, milyen szerencsés voltam mind magánéletemben, mind a tudományos karrierem során. Miután megmenekültek a holokausztból, szüleim szép kort értek meg Izraelben. Nagyon boldog vagyok a feleségemmel, gyerekeimmel és unokáimmal. Nagy szerencsém volt, hogy kiváló mentoraim voltak a tudományos munkámban, és képes voltam komoly eredményekhez felhasználni a tudásomat. Ha még béke is volna világban, beleértve Izraelt és szomszédait, tökéletesen elégedett lennék.”
Szóval ez az ubikvitin arról kapta a nevét, hogy egy olyan fehérje, ami mindenütt (ubique, latinul) ott van. Az csinálja, hogy megjelöli azokat a fehérjéket, amelyek nem kellenek, és így egy enzim le tudja bontani őket. Ha jobban értettem, mint a karcagi rokonok. Na és ezt a folyamatot írta le szépen Avram Hersko. De persze most, itt, ebben a blogban szóljunk a kételyeinkről is. Mert igen, Ferenc Magyarországon született, beszél magyarul, rokonai élnek itt, és mégis, mire vágunk fel a Nobel-díjára? Kertészt meg lazán lezsidózzuk? Nézzük csak meg, hogy felszaporodtak a  cikkek róla, milyen gátlástalanul magyarkodnak a cikkek a nevével, meg hogy ő a 14. magyar származású Nobel-díjas (bár ahogy egy kiváló szerző megállapította, közülük összesen ketten repültek Magyarországról Stockholmba, átvenni a díjat: Szent-Györgyi Albert és Kertész Imre. A többiek már máshol éltek.) Aztán nem kell sokat kutakodni az internet segglyukában, hogy mindenféle szörnyűséget találjunk: úgy tűnik, semmit sem tanulunk. Abból meg nem lesz Nobel-díj.

Tommy Ramone, punk

Azt írja egy ismerősöm, hogy nézzem csak meg Tommy Ramonet. Na persze, Ramones, megvan. Nézem, először elcsodálkozom, hogy a Ramones az nem is három spanyolajkú bevándorló, akik punkzenekart alapítottak (miért is három? nem inkább csak három akkordot tudtak?), hanem felvett nevek - mondjuk értem, Hyman, Cummings, Colvin, beszédesen nem punkosak. És akkor Tommy Ramone: Thomas Erdelyi, Erdélyi Tamás, Budapesten született, 1952-ben. (Per definitionem minden Ramones tag Ramone lett, ha belépett az együttesbe.) A zenekar menedzsereként indult, de aztán dobosként bevették. (Kellett valaki, aki bírta gyors tempókat, nota bene Erdelyi se addig, se Ramones-dobos karrierje után nem dobolt.) Néhány év múlva lecserélték (pl. azért mert túl normális volt, ami persze a többi taghoz képest nem volt nagy kunszt), de mindvégig a zenekar közelében maradt. Ma az egyetlen élő Ramone az eredeti felállásból. Az Index cikke szerint az egyetlen magyar, aki bekerült a Rock and Roll Hall of Fame-be. Simonyi András (szintén zenész) lánya ajánlására meghívta a washingtoni magyar nagykövetségre ahol Simonyi, Alexander Vershbow (moszkai nagykövet) és Chuck D. Young, a Rolling Stone újságírója előadott néhány Ramones számot meglepetésként. Tom Erdélyi 1956 óta nem járt Magyarországon - mondta 2004-ben. Jelenleg countryzenét játszik (ami valójában bluegrass).

A leghíresebb magyar (ma meg még néhány napig)

A leghíresebb magyar: Beast (Szörnyeteg), a Hungarian Sheepdog, a kis komondor, mások szerint puli (ha megnő, kiderül...) a Facebook-alapító Mark Zuckerberg örökbefogadottja. A hír robbanásszerűen bejárta sajtót, amelyben nyilván nagy szerepe van annak, hogya kutya magyar. Vagy magyar származású. Vagy magyar fajú. Vagy ezzel veszélyes vizekre eveztünk? A Facebookon (hol másutt) más több ezer rajongója van a kutyának. Szép kutya. (Upsz, ezzel a kis bejegyzéssel tovább terjed a világhálón e kulcsfontosságú információ...)

Csókás Márton avagy Marton Csokas története

A mi Mártonunk valószínűleg a legmenőbb magyar színész a világon: bár még az igazi világhír várat magára, talán előbb-utóbb az is elérkezik. Szerepelt a Gyűrűk urában, az Aeon Fluxban, az egyik Bourne-filmben, az Alice Csodaországbanban, a Mennyei királyságban, de még a Csillagok háborújában is felbukkan. Bár Új-Zélandon született és nőtt fel, állítólag magyar állampolgár is, de magyar gyökereit biztosan számon tartja, többször járt hazánkban.
Apja (szintén Márton) operaénekesi karriert cserélt fel gépészmérnöki sikerekre az 50-es évek Új-Zélandjában. Az ifjú Márton a mára világhírűvé lett (elég volt hozzá egy pusztító földrengés) Christchurchben kezdte felsőfokú tanulmányait, aztán elvégezte az új zélandi Színművészetit. Eleinte színházi munkák mellett filmsorozatokban, így például a Xenában szerepelt. Ha jól látom (innen messziről) mintegy három karriert futtat párhuzamosan: van egy színházi vonala, immár saját társulattal, aztán egy hollywoodi irány, és egy kiszámíthatatlan, független filmes pálya. Érdemes rá figyelni, jelenleg is megy a mozikban A fa című filmje.

George Halas, nem magyar

Megint egy határeset: George Halas. Ugye, ránézésre, magyar. Halas György, egyértelmű. Ha rákeresünk, akkor sok helyütt állítják azt, hogy magyar, magyar származású, második generációs magyar. Node: a közismerten megbízható Wikipédia szerint cseh származású lenne: ezt az állítást azonban két forrással is alátámasztja, ezek szerint szülei Pilsenből vándoroltak ki Amerikába. Tovább kutatva, az is kiderül, hogy ez a tény többé kevésbé közismert: ha innen nézzük rengeteg hely közli George Halas származását: cseh. És ugye Pilsen az 1800-as évek végén sem volt Magyarország? (Még egy pici utánaolvasás, és kiderül, hogy a Halas viszonylag közönséges családnév Csehországban.)
Magyar, nem magyar, a Papa Bear (Maci papa, nyilván nem függetlenül a csapat nevétől) néven is emlegetetett férfiú az amerikai futball egyik legendája: tíz évig játékosa volt, és mintegy 40 éven keresztül vezette a Chicago Bearst. Csapata 324-szer nyert vele, nyolcszor első helyen végzett a ligában, pusztán a nyers számok alapján is tiszteletet érdemel. Számos újítást vezetett be: napi edzéseket tartott, filmre vette és elemezte ellenfeleit, segédedzőket ültetett a sajtópáholyba meccs közben, rádión kezdte közvetíteni a mérkőzéseket. megosztotta csapatának TV-bevételeit a kisebb csapatokkal is, mivel hitt abban, hogy ez nem csupán a ligának előnyös, de csapatának is hasznára válik. Szigorú fegyelmet tartott, hitt az adott szó erejében. 1983-ban halt meg, 88 évesen.

Vicky Shick, modern tánc, New York

Vicky Shick, szép, magyaros hangzású neve alapján rögtön ráérzünk származására. Persze akik egy kicsit is ismerősek a budapesti modern tánc világában, sokszor találkozhattak a nevével, de így könnyű. Annak ellenére, hogy ötéves korában hagyta el családjával Magyarországot (természetesen 1956-ban), és az Egyesült Államokban nevelkedett, tanult táncolni, lett sikeres, a kilencvenes évektől folyamatosan járt Magyarországra, egy interjúban kétlakiként definiálja magát és társulatában számos magyar táncossal dolgozik együtt. Ha jól számolom, lassan hatvan éves, koreográfus, tanár és: táncos. Idén tavasszal számos produkcióban lép fel New Yorkban, és ahogy egy kritikus írja róla: a darabokban Ms. Shick megmutatja, hogyan képes egyszerű mozdulatokban oda-vissza váltani az érzéki és közönséges között. Azért ízlelgessük: 60 éves. Táncos. Érzéki. Már megint találtam egy példaképet magamnak.

Egy pár másodperces videó tőle/róla (1.35-től, tudom, nem sok...)

Max Farago

Először persze megint a név. Ráadásul Mihalik Enikőt fotózta. Aztán kiderült, hogy csak azért fotózta Enikőt, mert most mindenki őt fotózza, merthogy valószínűleg aki egy kicsit is járatos a divatvilágban (vagy fotóvilágban), annak számára nem ismeretlen Farago neve. (Csak nekem új, dehát újszülött vagyok e világban.) De vajon magyar-e? Aztán a tumblren egy bejegyzésből kiderül, hogy igen, magyar származású: nagyapja Aradról származik, a háború után Párizsba ment, majd 1948-ban az Egyesült Államokba emigrált, tavaly halt meg. Max nagyon menő fotós (azt én is tudom, hogy Vogue-nak nem mindenki dolgozhat), stílusa első pillantásra karakteres, érdemes végignézni a tumblrre feltett anyagait. De ha már arra járunk, olvassuk csak el az idézett posztot: Farago képe Judithot, azaz Molnár Juditot ábrázolja, aki Lucien Hervé, azaz Elkán László felesége. Hervé egyik kedvenc témája Le Curbosier művészete volt, így nem csoda, hogy Le Curbosier bútorokkal volt tele a lakása, és így már érthető az is, honnan voltak dedikált Miró rajzai. És akkor még el sem kezdtük a Takács Ferenc-féle kapirgálást.