Flea magyar. Azaz nem magyar.

A Red Hot Chili Peppers basszusgitárosa, Flea magyar? Merthogy eredeti neve Michael Peter Balzary. Szóval mi az igaz a legendából? Néhány helyen kész tényként kezelik, holott azért lehetne gyanús, hogy nem nagyon van tele a budapesti telefonkönyv Balzáryakkal. Leginkább Ausztráliában találni ilyen nevű embereket, de ha más alakváltozatokat nézünk, akkor is Ausztrália mellett Olaszország és Svájc jön szóba (a Balzari pl. egy híres olasz étterem Melbourne-ben). Az Origo azt írja, hogy “(Flea) állítása szerint az ő egyik nagyapja is honfitársunk volt, bár ennél sokkal többet nem tudunk az állítólagos magyar eredetről”. Ennek ellenére a kritikai érzékéről híres lap felsorolja a magyar származású popzenészek között. Én találtam egy adatbázist (az Avoca and District Historical Society kezelésében), ahol szerepel egy bizonyos “Albert Vincent BALZARY miner born Hungary”, azaz “Albert Vincent Balzary Magyarországon született bányász” szerepel, de hát tudjuk, kik és hogyan kerültek Ausztráliába, szóval ennek valóságtartalma kérdéses lehet, nem beszélve a betűzésről. (Ráadásul az adatbázis a lamploughi aranyláz emlékeit gyűjti össze, azaz itt aranyásókról van szó.) Tehát most úgy vélem, hogy Flea magyar származása legalábbis kérdéses, biztosan szerény mértékű. Attól még lehet a világ egyik legjobb basszusgitárosa.

Takács Quartet

Trükkös kérdés lehet a 40 milliós játszmában: melyik város a székhelye a Takács Vonósnégyesnek? Válaszlehetőségek: a) Budapest b) Debrecen c) Kolozsvár d) Boulder, Colorado. Oké, ebben a blogban ez könnyű kérdés, de folytathatjuk a játékot: hogy hívják a kvartett vezetőjét? Edward Dusinberre, első hegedűs. (Nem tudom, hogy ő-e a vezető, de mintha az első hegedűs lenne mindig az, nyilván ez nem mindig igaz.) Na jó: játszik benne egyáltalán Takács? Nem. Ki az a Takács? Van-e magyar tagja, egyáltalán?
Szóval a vonósnégyest Takács-Nagy Gábor alapította, Budapesten, zeneakadémista zenésztársaival, 1975-ben, Schranz Károllyal, Ormai Gáborral és Fejér Andrással. Díjakat nyertek, majd 1983-ban a csapat disszidált. (Hm, egy szó, amit lassan elfelejtünk.) Az Egyesült
Államokban kaptak munkát, a Colorado állambeli Boulderben, a University of Coloradon. 1993-ban Takács-Nagy kilépett, ekkor jött Dusinberre, Ormai megbetegedett (és 1995-ben, 40 évesen meghalt) jött Roger Tapping, majd Geraldine Walther. Két magyar maradt, Schranz, második  hegedű, Fejér, cselló. Beethoven vonósnégyeseivel Grammyt nyertek, meg egy rakat más díjat, de amúgy is jelenleg a világ egyik legjobb vonósnégyeseként tartják számon őket, a Muzsikás együttessel előadott Bartók-programjuk nagy sikert aratott. Takács-Nagy pedig inkább Manchesterben vezényel. Ahogy elnézem, nálunk a vonósnégyes pár évente lép fel, nem túl gyakran. Legközelebb hozzánk (mind időben, mind térben) jövő januárban jönnek, Bécsben, a Musikvereinben lesz koncertjük.

Ken Laszlo, nem magyar

Péntek, akkor hétvége, jöhet a diszkó. Ken Laszlo neve sokaknak csenghet ismerősen, akik járatosak az italodisco szépségeiben, több tucat lemezt adott ki. Nem csupán Itáliában, de Németországban, a Szovjetunióban és a Távol-Keleten is - egyszóval mindenütt, ahol szeretik a jó zenét - népszerű előadóművész. Persze nem magyar, színolasz származású (vicces volt olvasni a kommenteket e youtube-videó alatt, hol többen kifejezték, hogy büszkék Ken Laszlo magyarságára. A sztori az, hogy kellett neki egy ütős, jólhangzó név, meg  beugrott neki a Casablanca, Viktor Laszlo, stb. szóval még kulturális referenciái is vannak. És késői moszkvai élő koncertfelvétele jól mutatja, elsősorban énekhangja és csak másodsorban színpadi-előadói készségei tették ismertté, a mozgáskultúrájáról nem is beszélve. Amúgy tényleg voltak komoly sikerei is, egész életét a zeneipar szolgálatában töltötte.

Kathleen Gati, egy kanadai orosz akcentussal

Nyilván vele sem mondtam újat, és persze mostanában többet fogunk olvasni róla, hiszen nyilván új filmjének PR-osai felkeltik az újságírók érdeklődését iránta. Jó munkásember (munkásasszony) Hollywoodban (pontosabban az amerikai filmiparban): rengeteg A-kategóriás filmben szerepelt, mint mellékszereplő, és sorozatokban (A mentalista, Született feleségek, NCIS) is rendszeresen feltűnik, a 24 rajongók emlékezhetnek rá mint Szuvarov elnök feleségére. Beszél angolul, oroszul, magyarul, franciául, spanyolul, tud orosz, lengyel, magyar, cseh, brit, német, ír, francia és déli akcentusokat imitálni. Meg zongorázik is. Meg balettozik. Színházban játszik. Saját produkciós cége reklámokat készít.

Magyarságáról: magyar (erdélyi?) szülők Kanadában született gyermeke, de életének egy szakaszát Magyarországon töltötte, itt számos magyar filmben játszott, pl. Nusikát a Sose halunk meg-ben. Magyarul erős akcentussal beszél - de beszél. A magyar Filmkritikusok Díját kapta a Goldberg variációk című filmben nyújtott alakításáért, 1993-ban. Viszont azt mondja magáról, hogy “kanadai születésű”, és következetesen kanadaiként határozza meg magát, kivéve Magyarországon, ahol Kati -másutt Kathleen, mert a katit úgyse tudják kiejteni. Veiszer Alindával készült interjúját érdemes meghallgatni: bepillantást nyerhet abba, mennyi munka van a siker mögött. Kedvenc idézetem: "Én mindig mindent bedobok." Szerintem apjáról, Gáti Lászlóról még írok.

Astrid Varnay, svéd szoprán és Brünhilda

A híres svéd szoprán. Viszont másfelől teljesen magyar. Mások szerint amerikai. Meg egy kicsit német. Apja, anyja magyar, mindketten operaénekesek, az apa: Alexander, tenor, rendező, az anya, koloratúrszoprán. Szóval a szülők fellépnek és összejönnek Svédországban, és Astrid már ott születik. Megfordulnak Dél-Amerikában, majd az apa korai halála után édesanyja az Egyesült Államokban marad. Astridot természetesen tanítja énekelni, majd tehetsége kibontakozása után avatottabb kezekbe adja: Hermann Weigert, a Metropolitan Opera segédkarmestere és korrepetitora oktatja,és feleségül veszi. Első sikere egy beugrás: 1941. december 6-án A walkürben Sieglindét énekli a betegeskedő Lotte Lehmann helyett, hatalmas sikerrel. Ezek után másfél évtizeden át rendszeresen fellép New Yorkban, de - amint felvételei is tanúsítják - az ötvenes évektől Bayreuthban is visszatérő vendég. Wagner és Strauss szerepi álltak hozzá. Karrierjének utolsó évtizedeit Münchenben töltötte. Megírta (némi segítséggel) önéletírását, 55 év öt felvonásban címmel. 2004-ben halt meg, 88 évesen, a magyar lapok megemlékeztek haláláról.

Andrew Horvat, japanista*

Számos druszám közül ismerkedjünk meg a japanista Horváth Andrással, aki 56-ban, tíz évesen menekült ki családjával Kanadába, majd a University of British Columbián japán irodalmat tanult. Valahol belebotlottam a nevébe, és némi nyomozás után kiderült, hogy - a sok lehetséges náció közül ezzel a névvel - ő magyar. Egy könyve jelent meg (Japanese Beyond Words: How to Walk and Talk Like a Native Speaker), amely a nyelvtanuláson kívül az interkulturális kommunikációról szól. Saját bevallása szerint három nyelven kompetens: angolul, magyarul és japánul, és még elboldogul koreaiul, oroszul és spanyolul. A bácsi Japán-szakértő, többek között Japánban tanít, idézzük Vörös T. Károly leírását róla: “De az igazi élmény Andrew Horvat volt tegnap este, ő egy magyar zsidó ember, akinek dél-koreai a felesége, harminc éve él Japánban, különböző segélyprogramokat irányított a Távol-Keleten, most a tokiói Keizai Egyetemen tanít. Fantasztikus dolgokat mesélt, és úgy röhögött, mint az én német barátom, ültünk egy kocsmában, melyet a németek építettek a 30-as években, tök olyan, mint Prágában a Svejk kocsma, és sok kicsi japán nyugdíjas issza a sört és eszi a bockwurstot.” Horvat 35 éves karrierjéből 28 évet töltött Japánban, újságíróként dolgozott számos japán és kanadai újságnak, valamint a Washington Postnak, a londoni Timesnak, az International Herald Tribune-nek, és a Spiegelnek. A fent említett segélyprogramokat jórészt az Asia Foundation keretein belül szervezte, ahol az alapítvány tokiói képviselője volt. Érdemes belelapozni a könyvébe, ha valakit érdekel Japán, értelmes, mélyenszántó és érdekes dolgokat olvashat róla.

*A szó létezéséért felelősséget nem vállalok.

A Micimackó latinul: Lénárd Sándor

Először még a nyolcvanas években találkoztam a nevével: latinra fordította a Micimackót. Ez olyan nagy erudicióval végrehajtott értelmetlenségnek tűnt (mint általában kultúránk legnagyobb teljesítményei), hogy rögvest lelki rokonságot éreztem a szerzővel. Az egyetemen tettem egy kósza kísérletet arra, hogy a Micimackó-fordításból írjam a szakdolgozatomat (valamiért nem fogadták kitörő örömmel a latin szakon), majd egy lelkes lánycsapatnak oktattam Winnie-ille-Pu segítségével  a nyelvet egy gimnáziumban (ezzel persze olyan nagy elődöket követtem, mint Robert Graves, aki rögvest gyermekei oktatására kezdte használni Lénárd fordítását). Aztán megismertem szépprózai műveit: Egy nap a láthatatlan házban, Völgy  világ végén, Római történetek, A római konyha. Ez utóbbiból ténylegesen főztem is, ebből ismertem meg a All’Amatriciana vagy az Alla Poverella receptjét. Amikor Judit barátnőm valószínűtlenül hosszú időre Amerikába készült, a Völgy a világ végén egy példányát adtam neki útravalóul. Nem bírtam megállni, hogy valahányszor a kezembe került antikváriumban, meg ne vegyek egyet-egyet Lénárd műveiből, függetlenül attól megvolt-e a könyvtáramban. Emlékszem, egy antikvárius a Petőfi-csarnok bolhapiacán nagyrabecsülését fejezte ki a szerző iránt, és persze hamar kiderült, hogy Magyarországon van a Lénárd-hívőknek egy titkos kis köre, akiket összeköt, hogy Lénárdot a magyar széppróza és magyar nyelv egyik  legnagyobb mestereként tartják számon. Amikor újabban ismételten kiadják műveit, továbbra sem bírom megállni, hogy ne vegyem meg egy-egy könyvét, ha nem magamnak, hát valaki másnak. Ha valaki csak bele akar szagolni a műveibe, könnyű dolga van, mert a legtöbb fent van digitális formában a neten. Néhány lelkes kutató rendületlenül dolgozik azon, hogy feltárja kissé rejtőzködő életének titkait, életben tartsa emlékét és megismertesse az újabb nemzedékekkel nevét és munkáit. Róla azért még írok egyszer (vagy kétszer).